Régen nem írtam semmit. Sokminden összejött az elmúlt hetekben, és nem volt időm kettős életem sötétebbik oldalát ápolni. Fehér lovag kellett legyek ragyogó páncélban.

Néha megijedek magamtól... olyan mintha kezdeném élvezni ezt. Mintha tényleg lenne egy titkos identitásom, akár egy szuperhősnek. Néha belegondolok, mi lenne ha a körülöttem élők megtudnák, ha tudnák ki is vagyok valójában. Néha jó érzés egy titkot rejtegetni... Eddig nem éreztem ezt, de most hogy megtettem, amire már olyan régóta vágyok... magabiztosabb lettem.

Mivel a legtöbb sorozat, amit nézek még mindig nem indult be, elérkezettnek láttam az időt, hogy bővítsem a palettámat. Egy barátom a Dextert ajánlotta. Ledaráltam az 1. évadot egy hét alatt. Meglepett mennyire azonosulni tudok egy pszichopata gyilkossal, bár igazából a Death Note nézése alatt is átéltem már ugyan ezt.

Szeretem Dexter monológjait. Olyan, mintha magamat hallanám. Én is egy sötét titkot rejtegetek, és én is gyakran üresnek érzem magam. Főleg lányok társaságában. Érzem ha bejövök nekik, értem az apró jeleiket, de úgy teszek mintha nem venném észre. Az egyetlen amit érzek, amit érezni tudok irántuk az szánalom. "Szegénykém, remélem találsz egy nálam jobbat." Nem tudom mikor váltam ilyenné, érzéketlenné, üressé... Mitha egy szörnyeteg lennék, nem kívül, de belül.