Van egy dal, amibe mindig beleborzongok. Semmi extrán romantikus, csak egy személyhez köthető. Sokat hallgattam, amikor ezt a személyt megismertem. Nagyon nagyra tartom az illetőt, és kedves nekem az emlék, ami hozzá köt valahányszor meghallom ezt a dalt.
Most képzeljétek el azt a szituációt, amikor valaki ezt a dalt naponta többször is meghallgatja a jelenlétemben. Elmondja, hogy szereti, és még énekeli is párszor. Az első meghallgatásra újra éreztem a szokásos borzongást, azonban a nap folyamán ez a jóleső érzés teljesen az ellenkezőjére fordult. Ez az én dalom volt, és valaki meggyalázta ma, egyszerűen csak azzal hogy ronggyá játszotta. Rossz érzés ez...
...
Ma azt is megértettem, hogy a Teszlek süveg miért sorolja a Mardekárba a túlzottan ambíciózus kisdiákokat. Rájöttem mennyire undorít a túlzott ambíció. Leírom ezt, hogy néha visszaolvasva eszembe jusson később is, ha esetleg megfertőződnék, és én is elkezdenék olyanná válni, amilyen soha nem akarok lenni.
...
Csak hogy valami vidámmal zárjam:
Máté, nagyon örülök a happy end-nek, de veszettül fognak hiányozni az írásaid. Csak hogy tudd...
Basszus... ez sem lett vidám.
