Csak nézem az átlagembereket nap mint nap. Rohannak. Munkába, iskolába. Fáradtak, korán kelnek, későn fekszenek. Esznek, tv-t néznek.
Elgondolkodom, hogy mi jelenti az örömöt az életükben? Elérni a buszt? Neeem.
Egy kis lopott pihenőidő a munkahelyen? Melegszik, de még mindig nem. Pénz? Bingó, ez egy könnyű telitalálat, de nem erre gondolok most.
Társ?
Igen.
Egy igazi társról álmodhat szinte mind. Kevés az, akinek ez megvan, és mindenki vágyik rá. Mintha egy társ, megváltó módjára kiragadná őket az életük mocsarából. Onnantól kezdve nem számít már hogy milyen koszos a város, mennyire van tele a busz, milyen unalmas a munka. Értelmet nyer a lét.
Nem vagyok benne biztos, hogy nálam is működne. Nem tartom magam átlagembernek, akármilyen nagyképűen is hangzik ez. Az én létemnek még sosem volt másik ember az értelme. Önző vagyok és sekélyes. Még az átlagember szintjére sem érek fel emiatt?
A kapcsolatokat sokszor érzem nyűgnek, plusz tehernek.
A gimi elején egy lány járni akart velem. Helyes lány volt, nem voltam belé szerelmes, és tekintsünk el attól is, hogy homokos vagyok, hisz akkor még feleannyira sem voltam tisztában önmagammal, mint most. A lényeg az, hogy elszórakozhattam volna vele, hatalmasat dobott volna az osztály-falkában betöltött szerepemen, ha én vagyok az első srác aki becsajozik, én mégis arra kértem őt, hogy „legyünk inkább barátok". Ennek oka pedig legalább annyira volt lustaság, mint a lelkiismeretem. Igen, én ilyen kis lelkiismeretes srác vagyok. Nem mondom ki, hogy „szeretlek", ha nem gondolom igazán úgy. Ugyanakkor meg kinek kell a nyűg, ami azzal jár, hogy fenntartsak egy barátnőt, aki csak presztizs célokat szolgál? Persze, legalább megadtam volna az esélyét annak, hogy esetleg megszeretem őt később, így meg a nagy „barátságunk" miatt gyakorlatilag 4 évig egy szót sem beszéltünk később.