Teljes csendben vezettem haza. Kikapcsoltam a rádiót, mert csak zavart. A sötét utcák javarészt üresek voltak, mégis rámdudáltak egy meggondolatlan sávváltásomkor. Fuck, fekete pont. A második akkor jött, amikor satufékkel álltam meg egy piros lámpánál, mert későn vettem észre. Kedvem lett volna felpofozni magam.
Nála voltam, és megejtettünk egy nehéz beszélgetést. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és zsibbadtságot. Az előző bejegyzést töröltem, mert úgy érzem félresikerült. Nem akarom elveszíteni a barátságát, de ennél nem fogok tudni többet adni neki. Most már tényleg feketén-fehéren tisztáztam. Megértem őt úgy, ahogy senki eddig. Megértem az apró dolgokat, amik neki nagyon fontosak, és ő is ugyanígy megért engem. Meghat a figyelmességével, az ajándékaival, amik ugyanakkor kényelmetlenül is érintenek. Tudom, hogy csak a szeretetének és a törődésének a jele, mert nincs senkije, akivel törődhetne. Sajnálom őt, sajnálom ezt az egész szituációt.
Az élet nagy igazságtalansága, hogy nem vagyok képes ezt a szeretet ugyan olyannal viszonozni, mint az övé. Erről nem tehetek. Ez vagy jön, vagy nem. Bináris, igen vagy nem döntés, és nem hiszem, hogy a nem később majd valahogy igenné alakul.
Ugyanakkor ott akarok lenni neki, ha szüksége van egy barátra. Igen, neki most nagy szüksége van valakire, magányos, közel áll a depresszióhoz. Nem fogom hagyni hogy elvesszen, segíteni akarok rajta. Helyette is hiszek abban, hogy nem kilátástalan az élete, hogy mindig van remény.
