Sosem voltam egy központi személyiség.
Szerettem volna szerepelni, vezetni, irányítani, azonban már korán elkezdtem érezni, hogy én más vagyok. Nem is tudtam mi az, de próbáltam elrejteni. Ezért inkább meghúzódtam a háttérben. Féltem a szégyentől, pedig azt sem tudtam mit szégyellek. Nem szerettem kilógni. Emlékszem az óvodában és alsó tagozatban is magasabb voltam a legtöbb korombelinél. Emlékszem, hogy zavart. A genetika később megoldotta ezt a problémámat, magasságban beértek, sőt lehagytak a többiek. Japánban szégyen eltérni az átlagtól. Pozitív és negatív irányba is. Fűnyíró elv, legyen minden fűszál ugyan olyan hosszú.
Talán emiatt félünk mindentől, ami kilóg, ami elüt az átlagtól. Én sem vagyok különb, évekig éltem félelemben, sőt bizonyos szempontból most is azt teszem. Kínosan ügyeltem rá, hogy nehogy eláruljam magam valamivel. Egy nőies mozdulattal, ami véletlenül buzisra sikerül, egy elszólással, egy észre nem vett bombázóval, akinek láttán midenki kussba vágta magát, de én magyaráztam tovább, mintha mi sem történt volna. Azzal, hogy nem bírom levenni a tekintetem a velem szemben ülő kopasz izomkolosszusról ebéd közben, ezért a beszélgetőpartnerem hátrafordul megnézni, hogy mit bámulok. Persze én jó diák vagyok, a leckém mindig kész. Simán továbbviszem a beszélgetés fonalát a szteroidokról meg ilyesmi, elhárítva ezzel minden gyanút, holott teljesen más dolgok jártak a fejemben éppen akkor...
