Elsős voltam, felvettek, túl voltam az érettségi/felvételi nevű vizsgapoklon, és lenyűgözött az elém táruló világ. Az egyetemen mindenki okos volt, rengeteget kellett tanulni, de mégis lazák voltak, mindig maradt idejük bulizni. Csodálkozva néztem a felsősökre, fiatal felnőttek, hatalmas baráti körök. Vonzott, mint bogarat a fény.
Imádtam a gimnáziumot is, sok barátom volt, sosem voltak beilleszkedési problémáim. Itt azonban teljesen új lappal kezdtél, és bár nem volt mit szégyellnem, mégis örültem neki. Ez már a felnőtt világ volt, koedukált zuhanyzókkal, kebelbarát szobatársakkal, hippikommunaként együtt élő párokkal, nyári fesztiválokkal. Zúdultak rám az új hatások, zene, tudomány, könyvek. Mindenbe belekaptam és fura módon csak a jó dolgok találtak meg. Nem vesztem el a hirtelen fenenagy szabadságomban, nem váltam sem drogossá, sem alkoholistává, még a vadabb bulik ellenére sem.
Elsősként elkeseredetten igyekeztem kiépíteni a szociális hálózatomat olyanra, amilyennek azt megálmodtam akkor ott a gólyatáborban, a felsősöket elnézve. Egy 120 fős évfolyam esetében ez annyira nem nehéz dolog. Már az első félév végére ismertük egymást, viszont a baráti körök izolált 20-25 fős társaságokból álltak. Az egyetemi klubbok sokat segítettek ennek leküzdésében. Heti 2-3 átbulizott éjszaka teljesen alap volt, emellett persze 4.5 feletti átlag minimum, hisz az első év még könnyű, ciki lenne rosszabbul teljesíteni –hangoztattuk. Valójában az első év is már rohadt nehéz volt a gimihez képest, és totál kikészített az, hogy megfeleljek ezeknek a nagyképű kijelentéseknek, ugyanakkor ne kövessek el szociális öngyilkosságot azzal, hogy kihagyok akár csak egy bulit is. A második félév egyik legnehezebb tantárgyának első számonkérése előtt lementem az egyetemi klubba. A szobatársam nem jött, és engem is megpróbált lebeszélni. Az év legjobb buliját hagyta ki. Az évfolyam jórésze ott volt, mindenki bratyizott mindenkivel, hangosan kiáltozva hogy holnap ZH és mutogatva felfelé. Az egyik központi épületünk alagsorában volt a klub. Ekkor éreztem először azt, hogy megvan. Része vagyok. Elértem.
Az 5 év alatt még rengeteg ilyen buli volt. Persze a baráti kör folyamatosan változott, hol ehhez, hol ahhoz kerültem közelebb, de egy nagy társaság voltunk. A legjobb haverommal összevesztem az utolsó évben. Ez kicsit rányomta a bélyeget az egészre. Nem érdekeltek már a barátok, végzés után bezárkóztam egy évre. Ennek mondjuk más okai is voltak, nem nehéz kitalálni, hogy pontosan mi, de nem is ez most a lényeg. A kapcsolatok meggyengültek, majd később visszatérve az egyetemre újak alakultak. Ekkor már nem építettem annyira precíz tudatossággal, mint annak idején elsősként. A „leszarom” hozzáállás volt a leginkább jellemző rám, az a fajta, amivel az ember a végén magára marad egyedül. Tudtam, nem érdekelt. Szerencsém volt, nem ez történt. Észre sem vettem mikor és hogyan épült újra a társasági életem, új arcokat ismertem meg, de a régi motorosok közül is megmaradt pár. Új legjobb haver lépett az új naprendszer közepére, és miden annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt.
Csak amikor végiggondoltam a most hétvége történéseit, akkor figyeltem fel arra, hogy mit meg nem adott volna ezért az a bizonyos 18 éves srác akkor, mikor először abba a városba költözött. Szerencsés vagyok, szeretem őket. Újra és újra emlékeztetnem kell magam erre, mert állati nagy seggfej tudok lenni. Elhanyagolom a kapcsolataimat anélkül, hogy felfigyelnék a valódi értékükre.
