Miért nem értenek az emberek az apró jelekből? Miért én vagyok az egyetlen, aki odafigyel ilyesmire? Ha valaki nekem azt mondja, hogy nem, akkor nem könyörgök, nem kuncsorgok, nem alázom magam, hanem hagyom békén.
A múltkor lebunkózott egy buzi, igaza van, bunkó vagyok amiért ignore-ra kapcsoltam őt a romeón. Ő abszolut nem bunkó, amiért az elutastításom után még heti 5 üzenetet küldött, nem beszélve a telefonhívásairól. Az pedig, hogy egyikre sem reagáltam biztosan annak a jele volt, hogy élek-halok a társaságáért. Ilyen háttér mellett tényleg meglepő hogy ignorálni merészeltem őt... nem is értem...
Erre most meg itt ez a munkahelyi buli. Olyan erőltetett az egész, semmi kedvem hozzá. Már háromszor lemondtam mindenféle mondvacsinált ürüggyel, miért nem veszik a lapot és hagynak már békén? Nem, negyedszerre is meghívnak. Kedves tőlük, és örülnöm kéne neki, de nem tudok. Nem az én világom és nem is akarok közéjük tartozni. Magamnak sem tudom megmagyarázni, de valahogy mindig reflexesen ellenszegülök az ilyen erőltetett jókedvvel járó dolgoknak. Én vagyok az akit ha kedvesen invitálnak táncolni egy lakodalomban, akkor esetleg elgondolkodom rajta és ha nagyon részeg lennék be is állnék vonatozni, de amint valaki megpróbál berántani kitépem magam a kezei közül és többet engem a táncparkett közelében nem látnak.
A legrosszabb, hogy kínomban igent mondtam. Most ki kell találnom valami vis majort ami majd meghiúsítja a jelenlétem az utolsó pillanatban, vagy lepofavizitelek, kocsival megyek és hamar lelépek, hisz úgy sem ihatok. De fogom élvezni...
