Ha az ember nem találja önmagát, akkor megalkotja. Újra és újra megalkotod, keresve az igazit. Nem merek visszaolvasni a blogomban, mert olyan, mintha minden egyes korábbi bejegyzést valaki más írt volna, aki már nem én vagyok. Kicsiben tér csak el, de mégis különbözik tőlem. Ez lenne az evolúció?
Én egy nagyon lelkiismeretes srác vagyok. Iszonyúan bántott pl minkor összetörtem valakinek a szívét. Annyira, hogy belementem a "maradjunk barátok" szituációba. Nem kellett volna. Egyre terhesebb lett a barátsága, főleg azért mert egyre jobban szégyelltem magam előtte. Már olyan szintre nőtte ki magát, hogy úgy döntöttem véget vetek ennek a kínlódásnak. Nincs válasz, nem találkozom vele. Emiatt is szégyellem magam, nem egyenes húzás. Meg kéne írnom, hogy "Figyu, fejezzük ezt be." Meg is fogom... majd.
Holnap randi. Érzelmeim vegyesek és javarészt félelemből állnak, hogy újra elkövetem a régi hibát. Amikor tegnap megbeszéltük a találkozót azt mondta, nem akarja nagyon beleélni magát a dologba. Kérdeztem, hogy hogy érti ezt. Azt felelte, hogy biztos túl magas a mércém és ő nem fogja megütni majd.
Kameráztunk, láttam őt, szimpatikus volt, ugyanakkor igaza is volt. Magas a mércém. Lehet hogy nem fogja megütni, vagy ami talán még rosszabb, megüti egy olyan szinten, hogy lefeküdnék vele, de többet nem fogok akarni tőle. Őszintén csak annyit tudtam felelni, hogy: "Nézd, ez benne van a pakliban. Nem ígértem semmit."
Annyira érzem mit érez a másik. Lelkes, felhív, látszik, hogy nagyon akarja a dolgot. Én viszont egyelőre csak egy jóképű pasast láttam benne, akit lehet hogy megdugnék egyszer. Szándékosan vagyok ilyen vulgáris, érzékeltetem a különbséget kettőnk érzelmei közt. Lehet az lenne a legjobb, ha megtartóztatnám magam...