Pár hete megnéztem a Where the wild things are című filmet. Vártam már, mert a bemutatója nagyon tetszett. A Végtelen történetre, a Legendára meg a Csodálatos labirintusra emlékeztett. Imádom ezeket a giccses, gyerekfilmeket a bábjaikkal és a digitális technika előtti jelmezekbe bújt szörnyeivel. A tesómat (és a legtöbb embert, akit ismerek) ki lehet ezekkel kergetni a világból. Szeretem látni megcsillanni azt az értetlenséget a szemükben, amikor kifejtem hogy mekkora kedvenceim ezek a filmek. :)
Szerintem nem az én műveltségem a hiányos, amikor azt mondom, hogy sosem hallottam arról a regényről, ami alapján a film készült. Hozzánk nem jutott el valamiért. Hiába, nekünk ott vannak a "nagyszerű" magyar kötelező olvasmányok. A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig egy életre megsebzett, a Tüskevár világa meg annyira idegen egy mai gyerektől, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott az olvasása annak idején.
Úgy gondolom ennek a filmnek a regény változata talán élvezetes olvasmány lett volna. A történet rendkívül egyszerű, a tanulság könnyen levonható. Egy kisfiú elmenekül az otthoni káoszból és néhány szörnyeteg között barátokra lel. Semmit nem magyaráz meg, vagy túl. Csak a nyers érzésekre fókuszál, ami egy ilyen korú gyereket hajt. Nagyon jó betekintést nyújt a világába.
Bizarr érzés volt végignéznem, mert gyerekkoromban nekem is volt egy ehhez kísértetiesen hasonlító rémálmom. Akkoriban valahogy nem váltak még el az álmok a valóságtól, valóságként kezeltem őket, azt hittem tényleg megtörténtek. Talán ezért maradt olyan élénk az emlék. Álmomban egy szörny élt a hideg szobában. A szoba ajtaja foncsorozott üvegből volt, ezért csak a mögötte álló szörny torzított körvonalait láttam. Hasonló volt a filmbeliekhez, leginkább Chewbakkára hasonlított, ami később jelentősen megnehezítette számomra a Csillgaok háborúja megnézését, de az már másik történet.
A filmben a kisfiú azt hazudja a szörnyeknek, hogy ő egy király és ezért nem ehetik meg. Én azt hazudtam az én szörnyemnek, hogy a barátja leszek. Invitált, hogy menjek be hozzá, de persze nekem eszem ágában sem volt. Félelemből mondtam, hogy legyünk inkább barátok. Sosem fogom elfelejteni azt a keserű, tehetetlen érzést, amit akkor éreztem. Nem akartam, de a barátja kellett legyek, hisz megígértem. Nem tudom, hogy többször is álmodtam-e vele, vagy csak egy álom tűnt nagyon hosszúnak.
A legrosszabb, hogy nem tanultam belőle. Most is azt mondom embereknek, hogy "legyünk inkább barátok", csak hogy kerüljem a konfliktusokat. Ezt ő komolyan veszi, én meg már az elején tudom, hogy hazugság. Csak menekülni akarok. Csak hagyjon békén. Csak ne egyen meg...
