Úgy érzem (a sok ökörködés után) illendő, hogy újra elővegyem a coming out témáját. Ahogy már írtam, mostanában sokat gondolkozom rajta. Úgy tervezem először a testvéremnek modnom el, megvárom míg kicsit megemészti, utána megkérdezem, hogy mit gondol, hogy tálaljam a szülőknek? Ezzel csak egy probléma van, a férje.
A tesóm mindenkinél közelebb áll hozzám, mindenkinél jobban ismer, hisz nincs köztünk nagy korkülönbség, együtt nőttünk fel. Ugyanakkor persze valamennyire eltávolodtunk az elmúlt években, főleg mióta férjhez ment. Ez rendjén is van, viszont valahogy úgy érzem, nem fair elvárnom tőle, hogy ezt a titkot őrizze a férje előtt, hisz ő is családtag, számára talán a legfontosabb is. És itt akad meg a gépezetem, ugyanis nem megy, hogy mindkettőjük előtt be merjem vallani. Még nem. Gyerek korunkban rengeteg közös titkunk volt, de ezt nem akarom azzá tenni.
Aztán itt van az az érzés is, hogy ha egyszer kimondom, akkor már visszavonhatatlan. Ez hülyeség, hisz a meleg barátaim rég tudják rólam. Miért olyan nehéz mégis kimondani a másik világomban? Miért gondolok folyamatosan arra, hogy fogok a távolabbi ismerőseim szemébe nézni utána? Ha a legjobb haveromnak elmondom biztos lehetek benne, hogy nem adja tovább? Vagy onnantól kezdve minden jött-ment haverral összefutva azon fogok filózni magamban, hogy vajon hallotta-e már valakitől? Mert amikor egy távoli iskolatárssal összefutsz és megkérdezi, hogy mi van a csajokkal, akkor azért akármilyen büszkén és nyíltan is vállalja önmagát az ember, akkor sem akarózik hirtelen outolni. Mert mi köze hozzá, ugye? És persze a kétely: vajon ezt most azért kérdezte mert... ?
Nem. Hülyeség outolás után diszkréciót várni. Ez egy mindent vagy semmit döntés. Csak akkor szabad megtenni, amikor már nem fog számítani a legtávolabbi haver megrökönyödése, megvetése vagy pletykája sem. De hogy jutok el erre a szintre?
És akkor a másik nagy kérdés: van-e értelme egyáltalán outolni? Maxen szerint a kettős élet szükségszerű velejáró és helyénvaló. Persze, hogy a magánéletem csak rám tartozik, ebben teljesen igazat adok neki, viszont a coming out szerintem nem erről szól. Nem a hálószoba titkaidat tetoválod a homlokodra vele, hanem magadat mutatod meg a világnak. A valós önmagadat. Azért teszed, hogy ne kapj több olyan kérdést, hogy mi újság a csajokkal? Hogy ne kelljen ilyenkor kamuznod valamit. Hogy ne érezd magad egy fal mögött, távol mindenkitől. Érinthetetlennek, kívülállónak, szigetnek, mint annyi éven át, csak azért, mert az biztonságos. Azért teszed, hogy esetleg távolabbi ismerősök inkább azt kérdezzék meg, hogy a párod hogy van? Hogy együtt megjelenhessetek mondjuk egy rendezvényen, mint két normális ember. Nem megbotránkoztatva másokat, csak összetartozva, ahogy természetesnek érzitek.
Én úgy érzem a coming out lényege nem az, hogy ki tudja és ki nem, hanem az, hogy emelt fővel az emberek szemébe merj nézni. Ne legyenek titkaid, ne kelljen lesütnöd a szemed, ha csajozás kerül szóba, vagy a nyaralásod, vagy akármi más, ami a párodat is érinti.
Mióta vannak meleg barátaim, megcsapott a szele. Elmenni egy buliba úgy, hogy mindenkinek természetes, hogy a jelenlévők 80%-a meleg, elengedni magad, szabadon beszélgetni másokkal, megnézni ki tetszik, esetleg flörtölni is. Ebben eddig SOHA nem volt részem, mert bár sok barátom van, köztük mindig úgy kell tennem, mintha...
Belegondoltam, hogy a coming out után az egész életemet így élhetném. Ez az értelme, de ehhez először magamat kell elfogadnom. Szégyen nélkül, magabiztosan kell tudnom kimondani, hogy "Meleg vagyok." Csak így van értelme, és itt kéne használnom a büszke szót is. Büszkén kimondani. Nem arra lennék büszke hogy meleg vagyok, hanem arra, ahogy kimondom.
