Véget ért a Glee első évadja. Ez egy cukormázas sikersorozat egy gimnáziumi énekcsoport kalandjairól. Majdnem elkaszáltam pár rész után, de aztán rájöttem, hogy ez annyira rossz, hogy már jó. Teteszett benne többek közt, hogy a kötelező meleg karakter annak ellenére, hogy tipikusan sztereotíp, mégis szerethető. Nem sok melegekkel foglalkozó sorozatot néztem ezidáig, a Fiúk a klubból típusúakat meg egyenesen kerültem. A Greek volt az első olyan sorozat, ahogy kifejezetten tetszett a meleg szál. Nem poénkodják el, komolyan veszik és maga a karakter is egy hétköznapi, egyszerű fiú. Semmi pojácaság. A Glee persze más utat választ, itt Kurt ennél "buzibb" már nem is lehetne. Matrózuniformisban iskolába menni azért szerintem még az USÁban is kicsit vadnak számít... viszont mindezek ellenére Kurt mégis egy szerethető srác. Nagyon tetszett az apjával való kapcsolata. Az apa keményen küzd azért, hogy képes legyen elfogadni a fiát olyannak, amilyen. Ha belegondoltok nekünk az eddigi életünk rendelkezésre állt, hogy helyretegyük a dolgokat magunkban, de amikor a szüleinkre zúdítjuk a hírt elvárjuk (reménykedünk benne) hogy könnyen el fogják fogadni. Igenis nekik is idő kell ahhoz, hogy ezt feldolgozzák, még akkor is, ha esetleg már régóta sejtették a dolgot. Erről szól a következő jelenet. Fin lebuzizza Kurt szobáját (ami itt közös szobájuk volt épp), erre bejön Kurt apja és egy olyan szívhezszóló monológot vág Fin arcába, hogy komolyan elérzékenyültem, amikor először láttam.
A bejegyzés trackback címe:
https://woof.blog.hu/api/trackback/id/tr332072817
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
