Elmondtam a húgomnak.
Nem volt könnyű, de azok után, ami nemrég történt egy coming out már semmiségnek tűnt. Tévedtem. Korán átmentem hozzá, egyedül volt otthon, együtt reggeliztünk. Próbáltam összeszedni a bátorságom, de akárhányszor kinyitottam a szám elakadt a szavam. Végül ebéd után sétálni hívtam egy közeli parkba. Van egy rész, ami nagyon kihalt, egy nagy rét, rajta egy kis csermely és két oldalt magas sás. Mielőtt elindultunk leírtam neki egy cetlire, hogy mit akarok mondani. Kb így hangzott:
"Ne haragudj, de nem tudom kimondani. Talán így könnyebb lesz: Meleg vagyok."
Valakinek a blogjában olvastam, hogy így mondta el a legjobb barátnőjének. Akkor megjegyeztem, hogy végső megoldásként jó lesz, ha más nem megy majd. Jó ötlet. A bátorságomat csak a visszafele úton sikerült összeszednem. Tudtam, hogy beszélni nem fogok tudni, ezért a kezébe nyomtam, hogy légyszi olvasd el. Mire a végére ért már potyogtak a könnyeim. Örültem, hogy nem lát senki a magas nád miatt. Látta hogy sírok és mint egy kis gyereket vígasztalni kezdett, hogy: Semmi baj, ne sírj. Megölelt, majd egy kicsit ő is elpityeredett.
Nem volt kétségem vele szemben, tudtam, hogy megértő lesz. A húgom az egyik legjobb ember akit csak ismerek. Álltunk kicsit így, majd lassan visszajött a hangom és elkezdtünk beszélgetni. Elmondtam, hogy nem akarok eltávolodni tőle, tőlük ezzel a folyamatos titkolózással. Hogy sok meleg barátom van, milyenek a bulik, ilyesmi... És ekkor megkérdezte, hogy van-e valakim. Itt megint csak nem tudtam megállni a sírást. Mindent elmondtam neki, ami azt jelenti, hogy az összes terhem most az ő vállát is nyomja. Nem kellett volna, bánom is, de csak úgy ömlöttek a szavak.