Nem estem szerelembe vele azonnal. Tetszett, de túl sok minden szólt ellene. Bevetettem a "legyünk barátok" kártyát és ő belement. Mi mást tehetett volna? Ezután egy e-lationship következett, mert főleg neten kommunikáltunk. Később egyre többet találkoztunk, majd egy közös kirándulás egy bécsi buliba. Magam előtt sem mertem igazán bevallani, hogy vonzódom hozzá. Egy szobát béreltünk, de nem együtt értünk haza a buliból. Mire hajnal felé betántorogtam a szobánkba ő már aludt. Bedőltem mellé és átkaroltam. Így aludtam el. Éreztem, hogy ébren van, éreztem, hogy nem kéne hitegetnem őt, ugyanakkor jól esett álomba zuhanni érezve a jelenlétét. Az azt követő héten megkaptam a legaranyosabb sms-t, amit valaha is írtak. Csak egy mondat volt németül, de sosem fogom elfelejteni. Lassan de biztosan egyre inkább vonzódni kezdtem hozzá. Lenyűgözött az intellektusa, a világlátottsága és hogy az engem érdeklő dolgokban is teljesen otthon van, nincs olyan akciófilm, vagy videójáték, amit ne ismerne. Egyre többet gondoltam rá és egyre jobban idegesített, hogy mennyire nem érdemli meg őt az akkori barátja. Folyamatosan ugrattam őt, hogy hagyja már ott azt a lúzert... aztán amikor ez bekövetkezett én voltam az első, akit felhívott, hogy elmesélje...
Valahogy így indult. 3 nagy krízist éltünk meg az azóta eltelt rövid idő alatt. Mind a 3 után azt éreztem, hogy egyre erősebben szeretem. Annyira kötődök hozzá, hogy lassan már semmi nem érdekel. Nem érdekel ki tudja meg és ki nem, nem érdekel mit gondolnak róla és rólam, nem érdekel ha a megbámulnak ha átölelem, nem érdekel ha munkát vagy országot kell is váltanom érte. Az sem érdekel, ha ezzel túl sérülékennyé válok, nem érdekel, ha össze is tör a végén.
Érdekes, hogy lassan indult, nem volt azonnali és kellettek a mélypontok, hogy egyre erősebben és erősebben érezzem a szeretet iránta. Nem polaroid effekt volt. Azt hiszem kimondhatom, hogy ez az első igazi szerelmem és hogy semmihez nem hasonlít, amit elképzeltem.
