Kezdünk olyanok lenni, mint az öreg házasok. Puzzle az asztalon, esténként egymás karjában alszunk el a tv előtt... olyan fél 9 körül... Nem mondom, hogy ez rossz lenne, élvezem is kicsit. Az aggaszt hogy néha úgy érzem csak a jéghegy csúcsát ismerem belőle. Szeretném, ha jobban megnyílna, nem fojtaná magába a problémáit. Viszont a munkájában nem tudok a segítségére lenni és félek, hogy túl sokat várok el. Egy kapcsolaton belül is léteznie kell magánéletnek, mindkét oldalon. Vajon jobban tenném, ha nem erőltetném? Ugyanakkor meg nagyon zavar, amikor néma csöndben sétálunk egymás mellett és sehogy sem tudok beszélgetést sem kezdeményezni.
A bejegyzés trackback címe:
https://woof.blog.hu/api/trackback/id/tr212738742
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
I.O. · http://iovilaga.blogspot.hu/ 2011.03.24. 23:35:55
Erre az én párom azt szokta mondani, hogy nem kell mindig beszélgetni, néha a csend is pont olyan jó.
prisma 2011.03.27. 21:38:55
@I.O.: Nyilván csend és csend között nagy különbség lehet. Woof, légy kitartó, türelmes és ne add fel a próbálkozást, ha igényt és lehetőséget érzel rá.
