Minden éremnek két oldala van. A különbsége kettőnk közt az, hogy én látom a dolgokat az ő szemszögéből, számára viszont csak a saját nézőpontja létezik. Összevesztünk egy apróságon.
Én: Csak azt akartam, hogy ezt a maradék 10 percet velem töltsd az ágyban felkelés előtt. Olyan nagy kérés ez?
Ő: 10 perc miatt ekkora felhajtást csapni, ne akard már minden időmet beosztani és ne akard hogy minden percem veled töltsem!
Ez egy bizonyos fokú önzés és dac keveréke, amit valahol meg is értek. Ki vagyok én, hogy az ő házában szabályokat és jól bejáratott szokásokat szegjek meg? Ő ennyit lát belőle és nem tudja beleélni magát az én helyzetembe, hogy milyen zavaró az, amikor úgy érzed hogy a másiknak nem vagy annyira fontos, mint amennyire ő neked. Úgy érzed a reggeli tv műsor fontosabb neki, akármi legyen is az. Persze az is lehet hogy ez már valóban valami kóros féltékenység részemről...
Ugyanakkor ráébresztett arra, hogy mellette mindig az ő szabályai szerint fog kelleni játszani és talán sosem leszek egyenrangú társa, sosem fogja igazán figyelembe venni az én szempontjaimat.
Ezen kívül az összezörrenésünk egy csomó egyebet is a felszínre hozott, aminek egy részét még csak nem is értem. A legrosszabb az egészben az az indifferens hozzáállás volt. Ez van, ha nem tetszik mehetsz. Mintha neki nem is számítana...
