Tegnap az ebédről hazaérve apa elment még egy buliba a barátaival. Anya megkérdezte nézzük-e együtt az X-faktort. Lementem a nappaliba és már tudtam, hogy beszélgetni fogunk. A tv be sem volt kapcsolva. Anya jó kedvű volt, a szülinapját ünnepeltük korábban. Meggyújtotta az ajándékba kapott mécsest is, gyümölcsillatú lett a szoba. Csipkelődőn a lányokra tért, megint előkerült a téma, hogy miért vagyok ilyen "válogatós". 

- Anya, én egyáltalán nem válogatok. -A hangom komolysága meglepte és ő is komolyabb hangnemben folytatta.

- Igen, észrevettem, de nem tudom miért van ez.

- Mert nem érdekelnek a lányok.

- Hát akkor mi érdekel?

- A fiúk. -itt már megremegett a hangom. Kicsit el is sírtam magam, pedig nagyon erősen koncentráltam arra, hogy ne tegyem.

Anya nyugodtan fogadta, kételkedett, de nem borult ki. Csak később sírta el magát egy kicsit. Próbáltam minél határozottabban kimondani, emiatt pedig úgy tűnhetett, mintha egy új hóbortomat közölném. Ezért is felelte azt, hogy jajj, dehogy vagy te meleg, hisz olyan jól kijössz a lányokkal. Itt egy hosszú beszélgetés kezdődött, elmagyaráztam, hogy régóta tudom magamról, hogy mit éreztem, hogy ez nem azt jelenti, hogy gyűlölném a lányokat, hogy persze hogy jól kijövök velük, hisz a fiúk közt mindig is kakukktojásnak éreztem magam, akinek minden mozdulatára és mondatára ügyelnie kell. Meséltem a barátaimról, hogy mennyivel könnyebb így, hogy nem kell szerepet játszanom. 

Szegény persze magát okolta, hogy hol ronthatták el. Próbáltam megértetni vele a genetikai hátterét és hogy sem ő, sem más nem tettek soha semmit, ami ide vezetett volna. Aztán leteremtett, hogy miért nem mondtam el korábban és hogy mennyit szenvedehettem emiatt egymagamban. Erre csak azt tudtam felelni, hogy amíg magamat nem fogadtam el, addig én is hittem benne, hogy ez még változhat és féltem elmondani. 

Persze felmerült a kérés, hogy legalább adj esélyt a lányoknak. Meséltem neki a próbálkozásaimról, analógiaként felhoztam, hogy "miért, te adtál esélyt a lányoknak?" Nem, mert ez nem így működik. Az ember tudja mit akar anélkül, hogy mindent kipróbálna és azután választaná ki azt, ami a legjobban tetszett.

A beszélgetés során elhangzott, hogy "Ez nem számít, akkor is a fiunk vagy és ugyan úgy szeretünk". Erre akkor nem tudtam mit felelni, féltem hogy sírva fakadok. A vége felé, mikor a hallgatások hosszabbra nyúltak megkérdezte, hogy mit mondhatna még. Erre azt mondtam, hogy amit hallani akartam azt már kimondtad. Megölelt és mindketten sírtunk egy kicsit.

A barátomról nem beszéltem neki, szerencsére nem is kérdezte, hogy van-e. Félek, hogy nehéz lesz majd megemésztenie, hogy egy nálam idősebb férfiról van szó. Jobb, ha ezt későbbre halasztom. Párizst sem mondtam még el, de az utazásig el fogom.

Sajnálom, hogy pont a szülinapján közöltem ezt a hírt. Szegény annyira összetört volt, a kezében az üdvözlőkártyáját szorongatta egész végig. Azt olvasgatta mielőtt beszélgetni kezdtünk. Ugyanakkor egy ilyen hír közlésére egyébként sincs "megfelelő alkalom". Örülök, hogy megtettem és örülök, hogy jól fogadta. Apának még nem mondjuk el.