Nem szoktam meg hogy kissebséghez tartozom. Átlagos családban nőttem fel, normális körülmények között. Nem tudhatom milyen egy feketének, vagy egy cigánynak, aki minden nap előítéletekkel és elutasítással találkozhat csak azért mert másnak született. Megpróbálhatom elképzelni, de tudni soha nem fogom igazán.

Aztán eljön a tinédzser kor, a nemi érés, érzed hogy valami nincs rendben. Más vagy, hirtelen egy kissebség része leszel. Halálra rémít a dolog, annyira, hogy évekig titkolod, ámítod magad azzal, hogy majd elmúlik, egyébként is gondolni sem érdemes rá. Nem látszik a külsőségekben, szóval ha elég ügyes vagy évekig játszhatsz. A legtehetségesebbek még kapcsolatokat is tudnak színleni az ellenkező nemmel.

Könnyebb ez vajon, ha az ember születésétől ki van téve ennek? Hozzászokik valaha?

A múltkor a munkahelyemen elmentem két kollégám mellett. Ebben a pillanatban elkaptam egy foszlányt a beszélgetésükből. "Milyen meleg van itt, nem?" -majd vihogás. 

Biztos vagyok benne, hogy nem rólam volt szó, de nem tudom tagadni azt a paranoid érzést, ami akkor elöntött. Ebben az esetben nem számít, hogy out vagy-e, vagy sem. Mindenképp számolnod kell ilyen beszólásokkal melegként, csak azért mert más vagy. Meg lehet tanulni ezt kezelni?

A másik dolog, hogy én sokkal toleránsabbá lettem a mássággal szemben, mióta tudom magamról. Nem zavarnak a nyunyók, emók, vagy a travik sem. Ők ilyenek, ki vagyok én, hogy azt mondjam rá, "Ez nem normális". Sokkal nagyobb dicsőség lenne, ha mindezt heteróként értem volna el.