Boldog vagyok az idő nagy részében, nyugodt és kiegyensúlyozott. Talán emiatt érzem elmélyülni a szakadékot a szüleim és köztem. Nem avathatom be őket a boldogságomba, úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna. Szinte ugyan olyan nehéz, mint amikor egy mélypontot éltem át épp a kapcsolatomban, hazautaztam hétvégére és színlelnem kellett, hogy minden oké. Baromi nehéz eltitkolni mi történt, amikor a hangod néha elcsuklik, ugyan ilyen nehéz eltitkolni azt is, ha boldog vagy. Örülök, hogy a testvéremet beavattam, ő az egyetlen, akinek beszámolhatok az érzéseimről és eddig is közel álltunk egymáshoz, de most még inkább kötődöm hozzá.
Az első mondatban azt írtam, hogy az idő nagy részében. Van amikor nem. Olyankor szorongok, hogy mindent jól csinálok-e? Nem mondom túl sokszor? Nem mondom túl kevésszer? Néha, ha átöleljük egymást percekig gondolkodom rajta, hogy kimondjam-e. Ő ritkán teszi. Eddig kétszer történt meg. Kettőnk közül ő mondta először, de tagadja. Azt mondja nem emlékszik arra az alkalomra. Egy orgazmus után suttogta bele a sötét szobába. Én egy percig tétováztam, majd kimondtam, hogy "Én is." Ez után hosszasan gondolkodtam azon, hogy vajon nem válaszoltam-e túl későn? Nem volt gáz, hogy tétováztam? Rá kellett volna vágnom rögtön, vagy az is oké lett volna, ha nem válaszolok? Ő közben elaludt és ezek szerint kár volt annyit filóznom, mert nem is emlékszik az egészre.
