Woof

"Ha már így összemelegedtünk, egy buzi ismerősöm (ez ugyanúgy jár mindenkinek, ahogy a zsidó és cigány kollégák és tankörtársak is, akik egyébként mind rendesek és konszolidáltak) talajrészegen, a Sziget második napján, egy Burzsoá Nyugdíjasok koncert peremén ácsorogva elmondott félmondata ütött nagyon szíven: "tudod, annál, hogy az ember buzi, csak egy rosszabb van: öreg buzinak lenni. A húspiacról már kikoptál, unokák meg nem látogatnak, ugyebár. Egyedül fogsz meghalni, és ezt már harmincasként is tudod". Ez még évek múlva is sajgott."

Ezt a Modorosblog leszbikusokról szóló írásának kommentjei közt találtam. Egész héten ez járt a fejemben. Találtam egy könyvet is a héten, ami meleg gyerekek szüleinek íródott. Megvettem, nem kimondottan azzal a szándékkal, hogy a szüleimnek adjam, de gondoltam jól jöhet még és én is tanulhatok belőle. A címe: Most, hogy tudod, írója pedig Betty Fairchild / Nancy Hayward.

"Annyi szülő fejében keringenek szörnyű mítoszok és sztereotípiák, amiket a "buzikról" hallottak - hogy magányos, elidegenedett emberek, akik lepusztult bárokban és rosszhírű negyedekben próbálnak alkalmi partnereket felszedni. A vécékben ólálkodó szánalmas, kárhozott lelkek, akikről anyánk mesélt és akik degenerált dolgokra csábítják a fiatalokat - ez azt jelenti, hogy a mi gyerekünk is "olyan" lesz? ... végül elhagyatva szeretetlenül, emberi roncsként végzi?

Természetesen nem, kivéve, ha a gyerek súlyosan neurotikus és feladja az egészet - de ez nem csak a homoszexuálisokkal történik meg."

--

Csak én érzem úgy, hogy ennek a gondolatnak a szelleme folyamatosan kísért, vagy titkon más melegek is félnek ettől? Most, hogy végre van egy párkapcsolatom talán több optimizmussal kéne a témához állnom, mégis folyton attól rettegek, hogy ez a törékeny idilli egyensúly egyik pillanatról a másikra elpusztulhat.

"I miss your fuckin' face... and your regular face too."

-- send...

--- bleep, bleep

"Try to concentrate on your work."

Így küldjön az ember ennek vicces sms-eket...

:)

Azt meg elfelejtettem hozzátenni, hogy milyen jó érzés képesnek lenni beszélni minderről a testvéremmel. Megosztani az élményeimet, kikérni a véleményét, beavatni őt az életembe...

Kaptam egy kulcsot. Szépen be volt csomagolva és még a kedvenc boltomba is elment csak hogy kulcstartót találjon hozzá. Örültem neki. Hétvégén nála voltam, előtte anyával találkoztam az egyik bevásárlóközpontban, aki megint kifaggatott arról hogy miért nem megyek haza a hétvégén, a barátaimnak van-e barátnője, miért nincs és hogy talán jobban kéne próbálkozniuk... meg nekem is. Komolyan nem értem mit várt. Coming out-ot a Tesco közepén?

Hétvégén főztünk, készülődtem a konyhában, körfolyosós lakás, minden szomszéd bebámult az ablakon ahogy elment előtte. Attrocitás nem éri a lakásban, de biztos, hogy mindenki tudja hogy meleg férfi lakik itt és biztos emiatt bámultak meg engem, mint új jövevényt. Kényelmetlenül érzem magam, ha a folyosón összefutok valamelyik szomszéddal, de remélem hogy ez elmúlik majd. Elvégre kedvesek.

<

Vasárnap színház. Régóta meg akartam nézni már ezt a darabot, ő már vagy 5x látta. Szuper jegyeket szereztem, végre valaki aki előtt nem kell szégyellnem hogy Disney nerd vagyok (mert ő is az és ő mindemellett még musical nerd is, ami súlyosbító tényező.) Az előadás szünetében szembe jött egy egyetemi gyakvezérem a feleségével. Útáltam mert seggfej volt a hallgatókkal. Úgy csinált mintha nem vett volna észre és nem is aggódnék emiatt, viszont a nézőtéren láthatta hogy egy férfival vagyok együtt, ez pedig akár pletykát is indíthat. Nem érdekel, próbálok nem gondolni rá.

Színház után beugrottunk még Punpáékkal egy karaoke bárba. Na itt siklott totál félre a romantikus idilli este. Nagyon berúgtam/tunk. Ő énekelt egy duettet egy idegen sráccal, ami több szempontból is beindított. Egyrészt eszméletlen szexi volt közben, másrészt pedig "I was fucking jealous". Szóval magamba döntöttem pár italt és csak azért is elnyomtuk az Anything for love-ot, aztán meg Punpával a Ha az életbent. Hát... nem arattunk átütő sikert, de eszméletlen jól éreztem magam. Szerintem lemegyünk még, mert hatalmas volt a hangulat.

Az életem a feje tetején. Csak beugrom haza délutánonként, ezer dolog a fejemben... váltás ruha, kondicucc, mosás, sorozatok letöltésének elindítása, romlott kaják kidobása, terráriumom kis lakója még él, jó akkor kap enni... jó lenne kicsit tovább vinni a herceget is, de már indulni is kell. Nála meg csak relax. Nem aludtam a saját ágyamban már majdnem két hete. Szétesek, ugyanakkor az ölelésének addiktja lettem.

Nem estem szerelembe vele azonnal. Tetszett, de túl sok minden szólt ellene. Bevetettem a "legyünk barátok" kártyát és ő belement. Mi mást tehetett volna? Ezután egy e-lationship következett, mert főleg neten kommunikáltunk. Később egyre többet találkoztunk, majd egy közös kirándulás egy bécsi buliba. Magam előtt sem mertem igazán bevallani, hogy vonzódom hozzá. Egy szobát béreltünk, de nem együtt értünk haza a buliból. Mire hajnal felé betántorogtam a szobánkba ő már aludt. Bedőltem mellé és átkaroltam. Így aludtam el. Éreztem, hogy ébren van, éreztem, hogy nem kéne hitegetnem őt, ugyanakkor jól esett álomba zuhanni érezve a jelenlétét. Az azt követő héten megkaptam a legaranyosabb sms-t, amit valaha is írtak. Csak egy mondat volt németül, de sosem fogom elfelejteni. Lassan de biztosan egyre inkább vonzódni kezdtem hozzá. Lenyűgözött az intellektusa, a világlátottsága és hogy az engem érdeklő dolgokban is teljesen otthon van, nincs olyan akciófilm, vagy videójáték, amit ne ismerne. Egyre többet gondoltam rá és egyre jobban idegesített, hogy mennyire nem érdemli meg őt az akkori barátja. Folyamatosan ugrattam őt, hogy hagyja már ott azt a lúzert... aztán amikor ez bekövetkezett én voltam az első, akit felhívott, hogy elmesélje...

Valahogy így indult. 3 nagy krízist éltünk meg az azóta eltelt rövid idő alatt. Mind a 3 után azt éreztem, hogy egyre erősebben szeretem. Annyira kötődök hozzá, hogy lassan már semmi nem érdekel. Nem érdekel ki tudja meg és ki nem, nem érdekel mit gondolnak róla és rólam, nem érdekel ha a megbámulnak ha átölelem, nem érdekel ha munkát vagy országot kell is váltanom érte. Az sem érdekel, ha ezzel túl sérülékennyé válok, nem érdekel, ha össze is tör a végén.

Érdekes, hogy lassan indult, nem volt azonnali és kellettek a mélypontok, hogy egyre erősebben és erősebben érezzem a szeretet iránta. Nem polaroid effekt volt. Azt hiszem kimondhatom, hogy ez az első igazi szerelmem és hogy semmihez nem hasonlít, amit elképzeltem.

Kicsit megbántam már az egészet. Jó érzés őszintének lenni, de most csak annyi változott, hogy nem egyedül titkolózom, hanem ketten tesszük ugyan ezt.

Azon gondolkodtam, ha munkahelyet váltanék és új közegbe kerülnék, vajon a mindenképpen felmerülő kérdésre, miszerint: "van barátnőd?" válaszolhatnám-e azt, hogy: "nem, barátom van." Nem lenne ez egyszerűbb? Elviselni a zavarodott csendet, meg azt a 3 napot, ameddig a csodák általában tartanak, aztán minden úgyis visszazökkenne a megszokott kerékvágásba. Ugyanakkor többet nem kéne füllentéseket kitalálni ha hasonló téma felmerülne.

Talán csak azért gondolom így, mert most, hogy van valakim, sokkal bátrabb lettem. Egyre kevésbé félek nyilvános helyen kifejezni az érzéseimet.

Elmondtam a húgomnak.

Nem volt könnyű, de azok után, ami nemrég történt egy coming out már semmiségnek tűnt. Tévedtem. Korán átmentem hozzá, egyedül volt otthon, együtt reggeliztünk. Próbáltam összeszedni a bátorságom, de akárhányszor kinyitottam a szám elakadt a szavam. Végül ebéd után sétálni hívtam egy közeli parkba. Van egy rész, ami nagyon kihalt, egy nagy rét, rajta egy kis csermely és két oldalt magas sás. Mielőtt elindultunk leírtam neki egy cetlire, hogy mit akarok mondani. Kb így hangzott:

"Ne haragudj, de nem tudom kimondani. Talán így könnyebb lesz: Meleg vagyok."

Valakinek a blogjában olvastam, hogy így mondta el a legjobb barátnőjének. Akkor megjegyeztem, hogy végső megoldásként jó lesz, ha más nem megy majd. Jó ötlet. A bátorságomat csak a visszafele úton sikerült összeszednem. Tudtam, hogy beszélni nem fogok tudni, ezért a kezébe nyomtam, hogy légyszi olvasd el. Mire a végére ért már potyogtak a könnyeim. Örültem, hogy nem lát senki a magas nád miatt. Látta hogy sírok és mint egy kis gyereket vígasztalni kezdett, hogy: Semmi baj, ne sírj. Megölelt, majd egy kicsit ő is elpityeredett.

Nem volt kétségem vele szemben, tudtam, hogy megértő lesz. A húgom az egyik legjobb ember akit csak ismerek. Álltunk kicsit így, majd lassan visszajött a hangom és elkezdtünk beszélgetni. Elmondtam, hogy nem akarok eltávolodni tőle, tőlük ezzel a folyamatos titkolózással. Hogy sok meleg barátom van, milyenek a bulik, ilyesmi... És ekkor megkérdezte, hogy van-e valakim. Itt megint csak nem tudtam megállni a sírást. Mindent elmondtam neki, ami azt jelenti, hogy az összes terhem most az ő vállát is nyomja. Nem kellett volna, bánom is, de csak úgy ömlöttek a szavak.