Woof

Tegnap őrült napom volt.

Kezdődött azzal, hogy egy pasas leszólított az uszoda szaunájában és elkezdett beszélni hozzám, mintha régről ismernénk egymást. Persze nem így van, ráadásul határozottan ellenszenves. Löki a sódert én meg jobb híján bólogatok. Hallani, hogy kinnt zuhanyozik valaki. Nyílik az ajtó és bemasírozik egy mamika. Felnéz, elnézést kér, sarkon fordul és kimegy.

Ebben a létesítményben nem koedukáltak a szaunák, azaz a mami bejött a férfi öltözőbe, azon keresztül a tusolóba, kényelmesen lezuhanyozott és csak a szaunánál vette észre, hogy rossz helyen van. Az egész férfiöltöző komplex tükörképe a nőinek. Nem értem hogy nem tűnt fel neki, hogy a másik oldalon vannak a zuhanyfülkék... Mindesetre áldom a szerencsémet, hogy legalább fürdőruha volt rajta.

Hazaérek, korai lefekvést terveztem, mert ma hajnalban kellett kelnem. Persze nem sikerült fél 12 előtt ágybakényszerítenem magam. Lekapcsolom a lámpát, elhelyezkedek... erre a szomszédban egy fiú éktelenül bőgni kezd. Nem egy papírfalú panelben lakom, de amikor éjjel minden elcsendesedik bizony néha áthallatszik akár egy tüsszentés is. Mellettem két egyetemista srác lakik, akik ennek ellenére meglehetősen csöndesek.

Először nem is voltam benne biztos, hogy sír. Vannak azok a típusú emberek, akik ha nagyon nevetnek, olyan hangokat adnak ki, mintha sírnának. Egy idő után ki tudtam venni a szavait is. Tényleg bőgött. Bakker, egy huszonéves, egyetemista, FIÚ hisztizett, mint egy taknyos ötéves. Nem viccelek, én hisztiztem ilyen intenzitással plüssállatkákért a játékboltban 4 évesen! Oké, mindekit megterhel a vizsgaidőszak, de azért a tökeid megtarthatnád közben. Kedvem lett volna átmenni, karonfogni, szépen kivezetni a mosdóba, megnyitni a csapot, egy hirtelen mozdulattal tarkón ragadni és benyomni a fejét a víz alá. (Velem csinálták ezt, nade BÖLCSÖDÉBEN!)

Azt nem tudtam kivenni kihez beszél, mert a lakótársát nem hallottam. Lehet hogy telefonba mondta, de azt is kinézem belőle, hogy csak úgy  magában beszélt... Azon sírt, hogy meg fog bukni, ezt nem tudja bemagolni és egyébként sem érdekli az egész. Kifizeti a szüleinek az eddig belefektetett pénzt, meg az albérletet, aztán abbahagyja a picsába és valami olyat fog tanulni, ami érdekli. Mindezt könnyek közt legalább másfél órában. Gratulálok barátom, ezennel annyira felnőtté váltál, hogy belásd: azt van értelme tanulni, ami érdekel is. Hogy a rossebbe lehet egy fiú annyira gyerek, hogy még huszonéves fejjel is a szüleinek tanuljon?! Sosem fogom megérteni...

Persze ez valahol a szülők hibája is. Ugyanakkor félelmetes mennyire tele vannak az egyetemek ilyen motiválatlan kis seggfej kölykökkel, akik szarnak az egészre. Ellavírozgatnak, a szülők addig is befogják a pofájukat, hisz a pici fiuk/lányuk annak tanul, aminek ők szeretnék. Amikor majd kicsúszik az állami finanszírozásból fizetik a tandíját (rosszabb esetben már a kezdetektől fogva). A kedves lányka meg bebaszva béget a koliszobájának az ajtaja előtt, miközben a "barinői" röhögnek rajta és fényképezik. A pici fiuk meg egész nap tép és még negyedévesen sincs meg a matek kollokviuma az első félévről. Igen, most konkrét példákat hoztam és sorolhatnám még.

Remélem a szomszéd srác kibukik. Megszégyenül, apu eljön érte, bepakolnak a kocsiba, hazamegy, esetleg szerez egy átmeneti melót és a következő felvételi időszak előtt pedig kinyitja a felvételi tájékoztatót és VÁLASZT magának egy sulit hivatást. Komolyan kívánom neki mindezt, mert akármilyen kegyetlen is, a javára válna. Sajnos azonban a hazai felsőoktatási rendszer még egy ezer egyedik esélyt is fog adni neki. A kreditrendszer miatt félévismétlés nélkül, görgetéssel. Még csak egy félévet sem kell majd otthon töltenie a bukás után, ami esetleg esélyt adna neki arra, hogy megjöjjön az esze. Szomorú.

Pár hete megnéztem a Where the wild things are című filmet. Vártam már, mert a bemutatója nagyon tetszett. A Végtelen történetre, a Legendára meg a Csodálatos labirintusra emlékeztett. Imádom ezeket a giccses, gyerekfilmeket a bábjaikkal és a digitális technika előtti jelmezekbe bújt szörnyeivel. A tesómat (és a legtöbb embert, akit ismerek) ki lehet ezekkel kergetni a világból. Szeretem látni megcsillanni azt az értetlenséget a szemükben, amikor kifejtem hogy mekkora kedvenceim ezek a filmek. :)

Szerintem nem az én műveltségem a hiányos,  amikor azt mondom, hogy sosem hallottam arról a regényről, ami alapján a film készült. Hozzánk nem jutott el valamiért. Hiába, nekünk ott vannak a "nagyszerű" magyar kötelező olvasmányok. A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig egy életre megsebzett, a Tüskevár világa meg annyira idegen egy mai gyerektől, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott az olvasása annak idején.

Úgy gondolom ennek a filmnek a regény változata talán élvezetes olvasmány lett volna. A történet rendkívül egyszerű, a tanulság könnyen levonható. Egy kisfiú elmenekül az otthoni káoszból és néhány szörnyeteg között barátokra lel. Semmit nem magyaráz meg, vagy túl. Csak a nyers érzésekre fókuszál, ami egy ilyen korú gyereket hajt. Nagyon jó betekintést nyújt a világába.

Bizarr érzés volt végignéznem, mert gyerekkoromban nekem is volt egy ehhez kísértetiesen hasonlító rémálmom. Akkoriban valahogy nem váltak még el az álmok a valóságtól, valóságként kezeltem őket, azt hittem tényleg megtörténtek. Talán ezért maradt olyan élénk az emlék. Álmomban egy szörny élt a hideg szobában. A szoba ajtaja foncsorozott üvegből volt, ezért csak a mögötte álló szörny torzított körvonalait láttam. Hasonló volt a filmbeliekhez, leginkább Chewbakkára hasonlított, ami később jelentősen megnehezítette számomra a Csillgaok háborúja megnézését, de az már másik történet.

A filmben a kisfiú azt hazudja a szörnyeknek, hogy ő egy király és ezért nem ehetik meg. Én azt hazudtam az én szörnyemnek, hogy a barátja leszek. Invitált, hogy menjek be hozzá, de persze nekem eszem ágában sem volt. Félelemből mondtam, hogy legyünk inkább barátok. Sosem fogom elfelejteni azt a keserű, tehetetlen érzést, amit akkor éreztem. Nem akartam, de a barátja kellett legyek, hisz megígértem. Nem tudom, hogy többször is álmodtam-e vele, vagy csak egy álom tűnt nagyon hosszúnak.

A legrosszabb, hogy nem tanultam belőle. Most is azt mondom embereknek, hogy "legyünk inkább barátok", csak hogy kerüljem a konfliktusokat. Ezt ő komolyan veszi, én meg már az elején tudom, hogy hazugság. Csak menekülni akarok. Csak hagyjon békén. Csak ne egyen meg...

Úgy döntöttem számot vetek 2009-el. Ez volt az első év, amit igazi "nagyfiú" munkával töltöttem. Ha belegondolok milyen nehéz volt év elején még... bejárni, vonatozni, hideg, büdös, depresszív... szinte csodálkozom, hogy nem hagytam abba akkor ott.

Nem vall rám, hogy kitartsak, inkább kihátrálok a problémák elől. Szóval azt hiszem büszke lehetek magamra. Elégedett vagyok az állásommal, a fizetésemmel, idén megkaptam életem első autóját, amit még csak össze sem törtem. Kivettem egy klassz albérletet. Szereztem pár új barátot, viszont sajnos itt meg kell említenem, hogy elveszítettem pár régit. Egyrészt a költözés miatt, másrészt egyéb okokból. Sőt az újak közül is vesztettem már el egyet. Az én hibám volt és vállalom érte a felelősséget. Az én döntésem, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot, nem vagyok rá büszke, sajnálom is őt, de nekem így jó. Nem lehetek mindig irgalmas szamaritánius, néha önző disznónak is lennem kell, hogy kerek legyen a világom.

A szerelmi éltetem terén nem hozott sok változást 2009, de azért panaszra mégsem lehet okom. Összességében jó évet zártam, ez a lényeg!

Bírom korunk médiáját. Nem a tv-ről beszélek, az elavult és egyébként sem nézem már vagy egy éve abszolut. Az interneten mindenki lehet sztár... erről gondolom a legtöbbeknek Szalacsi ugrik be. Én viszont azokról beszélek most, akik tényleg produkálnak valami értéket. Ha jobban belegondolunk ez a legtisztább formája a szórakoztatásnak. Miért?

• Nincs mögöttük egy médiagépezet.
• Nem akarnak eladni neked semmit (no merchandise).
• Határtalan a választék, nem kell azért nézned őket, mert nincs jobb egyik csatornán sem.
• Saját magukat adják.

Egyik ilyen "internet-sztár" kedvencem (Gay Comic Geek) nemrég feltett egy top 5 videót, melyben megnevezi az 5 kedvenc youtube csatornáját. Na én ezt most nem teszem meg, egyrészt túl nerdy lenne a lista, másrészt félek, hogy túl sokat elárulna rólam. Titkos identitás mindenek előtt :)

Viszont egyvalakit belinkelek, azt aki nála első helyen szerepelt. Elsősorban a humora miatt kedveltem meg én is és azonnal a kedvenc listám élvonalába került. Halálos a fickó :)  

Brett the intern

Ma a saját anyám figyelmeztett rá burkoltan, hogy nem lesznek  mindig velem, és nem ártana, ha esetleg megpróbálnám megbecsülni a barátaimat. Szomorú, de igaza van.  Legyen ebből újévi fogadalom? Kevésbé leszek antiszociális jövőre? Ez vajon elhatározás vagy alkat kérdése?

Tegnap este, fekszem az ágyban, hasamon a laptoppal... böngészgetem az emberiség kollektív tudatát. Blogokat olvasgattam, aztán eljutottam egy olyan területre, amit eddig nem ismertem.

Egy csomó blogger a szexuális kalandjait meséli el a blogjában és jó pár hajmeresztő történetet lehet olvasni. Oké, tudom, hogy a neten fellelhető tartalmak nagy részét osztani kell kettővel, de ez akkor is durva ha csak a fele igaz. Gyakorlatilag ezeknek semmi más nem számít, mint hogy védekezés nélkül szexeljenek... bárkivel és bárhol. Ijesztő hogy erre milyen gyakran találnak partnert maguknak. Pár sztorit elolvastam, majd lecsuktam a laptopot és egy mondtat visszhangzott a fejemben a Végtelen történetből. Mielőtt Bastian ellopja a könyvet, Koriander azt mondja neki, hogy "A te könyveid biztonságosak." Én azt hallottam tegnap: "A te világod biztonságos." Most nem arról beszélek, hogy még nem szexeltem védekezés nélkül, hanem az engem körülvevő tágabb világról. Nem érintkezem ilyen emberekkel, akikről a blogok szólnak és főleg: nem vesz körül kísértés. Nem rég még azon panaszkodtam, hogy a legszebb éveim telnek el, szinte teljesen eseménytelenül. Hát, ezeket olvasva már nem igazán bánom, hogy a világnak erre a pontjára születtem és nem valamelyik meleg szexfővárosba...

Itt van pár link az említett blogokhoz, szerintem tanulságos beleolvasni: CumCraver, Diary of a cumslut, Huntsville barebacker

Egybként meg wow! A statisztikák szerint a tegnapi nap rekord látogatottságot hozott! Ekkora peak-em még nem volt, azt hiszem köszönettel tartozom :)

Középiskola alatt ismerkedtem meg az internettel. Otthon még nem volt bekötve, engem pedig lenyűgözött az elérhető információk tárháza. Sokáig nem mertem beírni a keresőbe semmilyen melegekkel kapcsolatos kifejezést, pedig nagyon érdekelt a téma. A sulimnak jól felszerelt, modern könyvtára volt. Rengetegen lógtak ott egyfolytában, olyan volt, mint egy klubbhelyiség. Voltak akik olvastak, mások böngésztek a neten, vagy videójátékokat játszottak. Semmiképp sem volt privátnak nevezhető a légkör.

Ekkor még úgy álltam a melegséghez, mint más mondjuk a bungee jumpinghoz. Érdekelt a téma, de eyáltalán nem hittem hogy valaha aktívan kipróbálom majd. Tudtam mi izgat fel, de a környezetemben nemigen volt a fejemben élő ideálhoz hasonlító férfi. Addig tehát nem fordult elő túl gyakran hogy ismerősöm iránt nemi vágyat éreztem volna. Az első igazi ilyen élményem talán a tesitanárom volt. Amikor világossá vált számomra, hogy mit érzek iránta, akkor vált valahogy valóságossá az egész. Azelőtt csak a fejemben létezett, de ekkor kilépett a való életbe is. Ez megijesztett és emiatt újult erővel próbáltam elfojtani magamban ezeket az érzéseket.

A másik ilyen hidezuhany az internethez köthető. Már nem emlékszem pontosan hogyan bukkantam rá Carl Hardwick fotóira, de ez volt az első alkalom amikor szembesültem azzal, hogy a fejemben élő férfi ideál a valóságban is létezik. Sőt, másoknak is tetszik, hisz kell legyen fogyasztótábora, ha ennyi fotó készül róla. Ez pedig azt jelenti, hogy vannak még olyan emberek, mint én.

 Az első képeket még titokban nyitottam meg a könyvtárban. Reméltem hogy senki nem lép mögém és nem bukok le. Villámgyorsan floppy-ra mentettem őket, hogy haza tudjam vinni. Pengeélen táncoltam, nyilvános helyen melegpornót nézegetttem. Mintha orosz rulettet játszottam volna ahol elég egy kis pech a szociális öngyilkossághoz. Mázlim volt, nem buktam le. A magas kockázat ellenére is vonzott, mint méhet a méz. Valóságos rush volt ez akkor. Kicsit ezt az érzést élem át még most is, ha lemegyek valamelyik meleg szórakozóhelyre. Kíváncsi vagyok elmúlik-e majd idővel. Remélem nem. Egyrészt mert jó érzés, másrészt meg mert ez azt jelentené, hogy olyan gyakran látogatom ezeket a helyeket, hogy szinte törzsvendég vagyok. Remélem ez sosem fog bekövetkezni.

Szóval Carl Hardwick nagy "szerelmem" volt. Később megtudtam róla, hogy az igazi neve Rusty Jeffers, profi testépítő és nős. Erre mondják, hogy "gay for pay" és valóban, sosem láttam őt csak szóló szerepben. Teljesen lenyűgözött ez a férfi. Annyira természetesen macsó és ez annyira tetszett, hogy kénytelen voltam beismerni magam előtt, hogy ez az ami érdekel.

Az első videóit már az egyetemi kolesz szobámban töltöttem le, kisebb, de azért nem elhanyagolható rizikó mellett. Persze fejből tudtam mikor vannak órái a szobatársaimnak, mikor lehetek teljesen egyedül néhány rövid órára. Mások az egyetemi évek alatt ezekre a ritka pillanatokra időzítették a gyors meneteket az aktuális barátnőikkel. Én ezekre időzítettem a melegpornó letöltését, gyors csekkolását, majd a vinyón való jó alapos elrejtését, nehogy illetéktelenek ráakadjanak.

Mozgásban persze még jobban lenygözött. Kivéve azokat a videókat, ahol leborotválja magát. Ott mindig kicsit sírok belül... :)

Rusty Jeffers jelenleg is aktív testépítő és, bár túl vagyok már azon a "schoolboy" crush-on, amit annak idején iránta éreztem, ez mégsem tántorít el attól, hogy tag legyek a levelezőlistán, amit a feleségével vezet :)