Woof

Van egy dal, amibe mindig beleborzongok. Semmi extrán romantikus, csak egy személyhez köthető. Sokat hallgattam, amikor ezt a személyt megismertem.  Nagyon nagyra tartom az illetőt, és kedves nekem az emlék, ami hozzá köt valahányszor meghallom ezt a dalt.

Most képzeljétek el azt a szituációt, amikor valaki ezt a dalt naponta többször is meghallgatja a jelenlétemben. Elmondja, hogy szereti, és még énekeli is párszor. Az első meghallgatásra újra éreztem a szokásos borzongást, azonban a nap folyamán ez a jóleső érzés teljesen az ellenkezőjére fordult. Ez az én dalom volt, és valaki meggyalázta ma, egyszerűen csak azzal hogy ronggyá játszotta. Rossz érzés ez...

...

Ma azt is megértettem, hogy a Teszlek süveg miért sorolja a Mardekárba a túlzottan ambíciózus kisdiákokat. Rájöttem mennyire undorít a túlzott ambíció. Leírom ezt, hogy néha visszaolvasva eszembe jusson később is, ha esetleg megfertőződnék, és én is elkezdenék olyanná válni, amilyen soha nem akarok lenni.

...

Csak hogy valami vidámmal zárjam:

Máté, nagyon örülök a happy end-nek, de veszettül fognak hiányozni az írásaid. Csak hogy tudd...

Basszus... ez sem lett vidám.

Nem, cseppet sem zavar, hogy nem hívsz meg a kis bulidra. Az sem zavar hogy a sógort meghívtad, engem meg még soha.

Inkább örülök annak, hogy van egy "fiad" (son in law) akire végre büszke lehetsz. Ha engem igazából ismernél valószínűleg még ennyire sem lennél büszke rám, mint most vagy. Persze ehhez venni kéne a fáradtságot hogy megismerj...

Örülök, mert ha hívtál volna valószínűleg egyébként is nemet mondtam volna, mert nem bírom a barátaidat, és veled sem sok közös témánk van.

Azért szeretlek, de egyre inkább úgy, ahogy az ember egy kedves távoli ismerősét szereti. Aki mondjuk rendszeresen ajándékokat küld. Így szerettem pl annak idején a Mikulást is. Nem ismerem, de azért szeretem. A szomorú az, hogy te egy családban élsz velem, nem pedig az északi sarkon.

Talk about my daddy-issues...

Egyre többet gondolok napközben is a blogolásra. Valószínűleg azért, mert ez most egy biztos pont a körülöttem gyorsan változó világban.

Rájöttem reggel arra is, hogy a legtöbb ember az "ősz" szó hallatán a sárguló levelekre gondol,  a "tél" hallatán pedig a friss hóval fedett tájra. Ezek a képek az évszakból kábé 1-2 hetet tesznek csak ki. A maradék egy ocsmány, nedves, hideg, szürke undormány. Kezd unalmasá válni hogy minden blog az időjárást szidja, de nem tehetek róla. A kontinentális időjárás felét símán útálom...

Milyen igaz, hogy az emberi elme próbál csak a szépre emlékezni, még az évszakokból is. Vajon ha majd a halálos ágyamon fogok feküdni mennyi minden fog eszembe jutni? Lehet hogy ezért van olyan sok szenilis öreg?

Fák, lomb helyett varjúkoronával, különösen szürke háttér előtt nem tesznek jót a nap vidám indulásának.

Azt hiszem túl fogom élni az új munkahelyem...

Azon gondolkodom, hogy jövő ilyenkorra már nem fogom tudni a "tépkedéses" módszerrel kordában tartani az őszülésem. Borzasztó dolog korán őszülni, de talán nem olyan rossz, mint korán kopaszodni. Vajon festetni fogom? Nem gázos az túlzottan?

Vagy bevállalom a "sportos őszest"? Egyenlőre még csak a halántékom... talán van még egy-két jó évem...

Holnap új kezdet. Néhány napja még halálra voltam rémülve a gondolattól. Mostanra már csak vitetem magam az árral. Ez a legokosabb, amit tehetek. Nem parázni, csak hagyni hogy a dolgok történjenek a maguk módján.

Azt hiszem érezni is megtanultam, hála valakinek onnan a jobb oldalról... A no para dolgot erre is rendszeresíteni fogom. Többet nem fogok azon erőlködni, hogy szimplán csak szex legyen. Francba ezzel, jöjjön aminek jönnie kell!

Jó éjszakám volt.

Pont lefekvés előtt ért le egy poresz, amire nagyon kíváncsi voltam. Az egyik kedvenc színészem jegyzi (a sok közül), de a dolog egyetlen szépséghibája hogy mp4 file volt. Állatira útálom az mp4 filekoat, ezért muszáj volt elindítanom egy konvertálást avi-ba. Közben lefeküdtem, a gépet időzítettem hogy majd kapcsoljon ki.

Persze nem tette.

Fél négykor arra ébredtem hogy zúg. Felkeltem hogy lekapcsoljam, de nagyon gyenge vagyok, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Belenéztem az átkonvertált filmbe.

Donnnie Russo egy rohadt nagy disznó. Ezzel együtt és pont ezért, imádom őt.

Msn-es haverom, Bruno is rendelkezik hasonló fétissel, ő a kopasz, maffiózó fejű pasasokra bukik. Ez jó, mert így képessé válok arra, hogy normálisnak érezzem a vonzódásom a tetovált, vad, hosszú hajú biker-típusokhoz. Ez az én gyengém. Elég meghallanom egy chopper hangját, máris mozdul valami a gatyámban. Pavlovi reflex.

Reméltem hogy a film után álmodok is majd valami klasszat. Nem történt meg. Azaz biztos álmodtam, csak nem emlékszem rá. Érdekes, hogy még életemben nem volt egy olyan igazi nedves álmom sem. Soha. Ha nőkkel álmodtam, az valahogy mindig kicsit rémálomba hajazott, még álmomban sem élveztem a szeretkezéseket. Férfiakkal meg soha nem álmodtam még. Fura. Vajon ez szellemi éretlenségemet jelképezi? A fizikait biztos nem, mert már nagyon érzem, hogy újra visszatérnek a "kanos napok"...

Van egy új szokásom azt hiszem. Részeg telefonhívások és sms-ek. Eddig azt hittem egyszeri jelenség volt a dolog, de tegnap megismétlődött. Az alkohol előhoz belőlem egy őszintébb verziót, és úgy érzem muszáj megosztanom másokkal is az aktuális érzéseimet, amiket eddig megszokott módon egy rutinos mozdulattal temettem magamba.

Ez nem feltétlenül jó tulajdonság, a vonal másik végén lévő számára legalábbis. Viszont mindenképp bíztató, hogy olyan személyek léptek az életembe akikkel őszinte lehetek. Visszagondolva most úgy érzem, az elmúlt pár évben mintha egy hangszigetelt búra alatt éltem volna.

Oxnak még mindig nem szóltam arról hogy Pestre költözöm. Biztos találkozni akar majd, és biztos én is akarni fogom. Mégis mi tart vissza akkor? Jó lenne legalább néha érteni saját magamat.

Közben ma rájöttem mennyire bejön Ezekiel Jackson. Fantasztikusan jó segge van, jó hogy végre birkózni is engedik.

Hallgatom az új zenédet. Az egyetlent. Olyan szar mint a buliban, ahonnan jövök. Mégis élvezem. Részeg vagyok, de nagyon, és a net kihalt.

Testek értek hozzám, nők tettek úgy, mintha nem érdekelném őket. Röhejesek a kis játékaik... A férfiak mind gyökerek voltak, de mindezt fel sem fogták. Szánalmas...

A dragonban a pincérsrác eszméletlenül felizgatott. Úgy nézett ki mint egy fiatalabb Edu Boxer. Akartam nagyon, pedig korosztályom beli. Ritka ez, nagyon ritka. Jó, hogy nincs semmi elérhetőséged, különben most, hajnali 3:10-kor zaklatnálak. Szerencsés vagy :)

Voltam edzeni. Végig az járt a fejemben hogy talán ma vagyok itt utoljára.

Aztán végigjártam a kedvenc helyeimet a városban. Búcsúzkodom? Azt hiszem igen.

Ezt hallgattam. Úgy éreztem rólam szól.

Este buli a dragonban. Egy társasággal, aminek már nem vagyok a része.

És a hangulatom tökéletes aláfestéseként kinnt vadul süvít a szél...

A kezdetek kezdetétől netfüggő vagyok, de blogokat sosem olvastam. Valahogy nem fogtak meg... mostanáig.

Idén elkezdtem írni egy saját blogot. Elég sete-suta, néha kicsit már röhejes is, főleg ha megosztom a miért-et is. Legnagyobb félelmem, hogy úgy múlok el erről a világról, hogy nem hagyok nyomot rajta. Hogy senki nem fog rám emlékezni, és senkinek nem hiányzok majd. Életem nagy célja adni valamit a világnak, amiről megjegyeznek. Egy művészeti alkotást, egy találmányt, egy épületet, utódokat, akármit...

Ezért kezdtem írni azt a bizonyos blogot. Mintegy biztosítékul, hogy ha mindezen tervem dugába dőlne, akkor is marad majd valami, ami mutatja, hogy itt voltam.

Ezt a blogot teljesen más miatt kezdtem írni, de ez most nem erről szól.

Az írás mellett is csak nagyon kevés más blogot olvastam. Ez a szám most kezd növekedni.

Van egy ami különösen kedvessé vált számomra. Örülök hogy rátaláltam, és remélem nem fog bezárni még mielőtt végig tudnám olvasni.

Ott van a linkjeim közt.